NYITÁS ÉS RÉSZLET

A BLOG 2017-BEN FOGJA MEGNYITNI KAPUIT

   Kamerák kattantak, vakuk villantak, riporterek tömkelege és civilek százai álltak a diadalív körül, melynek tetején két fiatal ücsörgött. Fejükön kapucni volt, hogy a helikopterekről filmező emberek ne lássák arcukat. Az ottlévők tudták, hogy Párizs két hőse van az emlékmű tetején, de a kilétük még rejtély volt. Hiába kiabáltak a gyerekek, felnőttek, a két fiatal csak ült egymással szemben, beszélgettek, de nem olyan hangosan, hogy ez feltűnjön másoknak.

   – Mitől félsz a legjobban? – kérdezte a fiú, ragyogó, tiszta zöld tekintetével az aggódó lányét keresve. Marinette csak vállat vont, de elgondolkodott a válaszon. Számtalan dolog eszébe jutott. Csalódás. Utálat. Gúny. Végül összetette magában a választ.

   – Attól tartok, hogy nem vagyok az a lány, akit ők a maszk mögé képzeltek – suttogta olyan halkan, amennyire lehetett, de a hangja elért a fiúhoz.

   – Te vagy Katica. Párizs hőse. Nem számít, hogy a maszk mögötti lány kicsit kétbalkezes, ha már annyiszor bizonyította a hűségét a város és a szerettei iránt!  – ismételte Adrien sokadjára, amit egy éve mindig mondogat a lánynak, aki sosem hitt magában annyira, mint Adrien, vagy a párizsiak. Marinette bólint, anélkül, hogy a csukjája lecsúszna. Tovább ülnek csendben, hátha az emberek fogyatkozni kezdenének, de ez persze lehetetlen, sőt még többen vannak, mint percekkel ezelőtt.

   Eltelt egy óra, hogy a két hős egymáshoz szólt volna, a helikopteres riporter eltűnt, a kamerák csattogásai alábbhagytak. Az emberek belátták, hogy nem fognak a hősök megmutatkozni, ha csak nem várják őket csendben és nyugodtan. Abban az egy órában Adrien és Marinette hol egymást, hol a földet bámulták, végül egy apró bólintással nyugtázták, hogy elérkezett az idő.